Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A boszorkány és a vámpír 1. fejezet by Yurima (Trinity Blood fanfiction)

2010.12.20

Trinity Blood: A boszorkány és a vámpír by Yurima

 

1. A boszorkány, aki a gondolatba lát

 

 Abel Nightroad boldogan szemlélte a teájában tornyosuló kockacukor-hegyet. Pontosan tizenhárom. Tökéletes volt. A pincérnő értetlenségét palástolva mosolygott. Ion Fortuna nagy sóhajjal viselte az atya nyálcsorgatását.

- Köszönöm szépen, kisasszony! - mosolygott tüneményesen Abel, a pincérnő halványan elpirul, majd gyorsan el is ment. A férfi boldogan vetette rá magát a teájára és a süteményekre. Ion a kávéjával törődött.

- Abel, szerinted erre lesz az, akit keresel? - Abel a fiú felé fordult. Arcán süteménymorzsák voltak, ebben a pillanatban leginkább egy hörcsögre emlékeztette Iont, és kevésbé hasonlított a Vatikán legerősebb AX tagjára. A pap lenyelte a falatot, megtörölte az arcát, és hátradőlt a székében.

- Persze! Noa nem szeret egy helyen sokáig maradni, így mindig változtatja a lakhelyét. Jól ismerem, ebben a városban van. A karnevál miatt.

- A karnevál miatt?

- Igen. Kicsit kirúg a hámból. Nagyon szereti az ilyen ünnepségeket.

- De pontosan ki is ő? Valamiféle züllött nőszemély?

- Nem, dehogy. Noa az egyik legrégebbi ismerősöm. Nagyon rendes és kedves nő. Csak egy kicsit furcsább az átlagnál – Abel rejtélyesen mosolygott. - De majd úgy is megismered. Vacsora után elmegyünk hozzá. - Abel további figyelmét az ételnek és a teájának szentelte, míg Ion elmerült a gondolataiban.

 

Egy régi viktoriánus stílusú ház előtt álltak. A sötét függönyöktől nem láttak be, de a legfelső emeletről fény szűrődött ki a szakadt függöny résein át. Abel kinyitotta a kicsi kaput, és lassú léptekkel felsétált a lépcsőn, nyomában a feszengő Ionnal. Abel megfordult, és a fiú vállára tette a kezét.

- Nyugalom, Ion! Noában megbízhatsz.

- Remélem… De ha te mondod, akkor bízni fogok, Abel.

- Na, hát akkor! - Abel bekopogott egyszer, kétszer és hatszor, de senki nem jött. Néma volt az egész ház. Abel lenyomta a kilincset, ami engedelmesen kinyílott. A pap elsőként lépett be, megcsapta az orrát a kellemes írisz illat. Ion szeme ellenség után kutatott, de semmi mozgást nem látott.

- Noa, én vagyok az Abel Night… - kiáltotta az atya, de hirtelen eltűnt egy sötét villanás és egy hangos „Abel” kiáltás kíséretében.

Ion ijedten nézelődött körbe, majd észrevett egy gyertyatartót az egyik asztalon. Meggyújtotta a két szál gyertyát. A gyenge fényben látta, hogy Abel úgy négy métert csúszott a padlón… és rajta volt egy nő, aki boldogan szorította magához a meglepett papot.

- Abel, de rég láttalak!

- Én is… örülök, de kérlek, Noa, leszállnál rólam?!

A nő elmosolyodott, és egy gyors mozdulattal el is tűnt a férfiről, hogy Ion mellett teremjen, és farkasszemet nézzen vele. Iont meglepte ez a gyorsaság. A nő égővörös haja hatalmas hullámokban omlott a derekára. Arca sápadt, szeme kék, az alakja karcsú volt. Utóbbin testhez simuló selyemruhát viselt, melynek alját gyönyörű csipkefodor díszítette.

- Ki ez a fiú veled, Abel? Talán a tanítványod? - Abel időközben leporolta magát, és a nő mellé sétált.

- Az útitársam és a barátom. Noa, ő itt Menfise grófja, Ion Fortuna. Ion, ő itt Noa Waldfuren, a vámpírboszorkány. - Ion nagyot nyelt.

- Üdvözöllek, kis felség! Ha megüzened, hogy ilyen jeles személlyel jössz, esküszöm, hogy kitakarítottam volna.

Abel elfintorodott.

- Nem hinném. Egyszerűen elszeleltél volna…

Noa a szívéhez kapott.

- Hogyan feltételezhetsz rólam ilyet? Én nem szelelek, hanem elköltözöm. A kettő között ég és föld a különbség. De ha már itt vagy, mi szél hozott?

- A Vatikán és Cain!

- Cainról hírem egy szem se… sajnos. Pedig hidd el, elmondanám, de néma csend honol. És mit akar a Vatikán egy olyan boszorkánytól, mint én? Talán valamiféle gonosz dolgot kérnek tőlem? – felkuncogott.

- Nem éppen. De ezt nem lehetne megbeszélni valami… nyugalmasabb és kevésbé huzatosabb helyen?

Noa zavartan elnevette magát. Hármat tapsolt, az ajtó becsukódott, mindenhol fény gyulladt. Meglepetésükre minden gyönyörű volt, a bútorok szép rendben sorakoztak.

- Ügyes, mi? Hát akkor, üljünk le!

 

Abel és Ion kényelmesen elhelyezkedtek a puha fotelokban. Bár Noa nappalinak nevezte a helyiséget, inkább tűnt dolgozószobának. Az asztalon hatalmas papírhegy magasodott, régi könyvek voltak egymás hegyére-hátára pakolva, az oldalaik színes cédulákkal voltak megjelölve. Könyvespolcok ölelték körbe a szobát, régi és ősi tudást rejtettek. Minden varázslatot sugallt: a földgömb az íróasztal mellett vagy éppen az a fiola, aminek tartalma a szőnyegre csöpögött. Lényegében hangulatos volt a kényelmes fotelokkal, de Ion nem tudott volna itt élni. Noa elsimította ruhájának ráncait, és két vendégére emelte kék tekintetét.

- Na, hadd halljam!

Abel összefonta az ujjait, és arra támasztotta az állát.

- A Vatikánnál van két fiú, a birodalom fennhatósága alatt pedig egy fiú és három lány. A beszámolójuk alapján azt kell feltételeznünk, hogy nem ebbe a világba tartoznak. Ők azt vallották, hogy te hoztad őket ide. Ez igaz?

Noa nagyot sóhajtott, és előrébb hajolt. A szemében már nyoma sem volt a csillogásnak.

- Ez mind igaz, legnagyobb sajnálatomra. Egy véletlen baleset folytán egy másik életsíkról áthoztam hét halandó lényt. Nincs miért tagadnom, épp elég nagy bűntudatom van.

- Hét? - Ion felkapta a fejét. – Mi csak hatról tudunk! Hol van a hetedik?

- Ő itt van nálam. Nem akart egyik helyre sem menni… a tanítványom akart lenni. Magamnál fogtam. Kitűnő képességei vannak. Gyorsan tanul, szinte már nincs is mit tanítanom neki. Nagyon tehetséges boszorkány. Miért jöttetek hozzám? Miért most?

- Nem rég észrevettük, hogy különleges képességekkel rendelkeznek. - Abel elővette a fényképeket. - A Vatikánban két ikerpár van, Percy és Petrik - bökött a képre a férfi. Két tejfölszőke hajú fiú volt rajta, szemük zöld volt, arcuk keskeny. Egyenesen a fotósra néztek, büszkén álltak.

- És mik azok a képességek? - érdeklődött a nő.

- Percy bármit fel tud gyújtani, ha csak rágondol, Petrik viszont el tudja oltani a tüzet, elég koncentrálnia rá.

- Nálunk egy fiú és három lány tartózkodik - mutatott végig a képeken Ion. – A fiú James. - Fekete hajú, sötét szemű, markáns vonású fiú mosolygott a fotón. – Képessége, hogy a kezével bármit átvág, rásújt, és még a kő is széthasad. A menyasszonya, Emmy gyógyító képessége bámulatos, hatalmas a tudása. - Barna hajú, mosolygós szemű, babaarcú lányra bökött most Ion.

- Anna a múltat látja. – Szőke, álmatag arcú leányra intett Abel. A pap felemelte az utolsó lány képét.

- Ő Kadris - mondta Noa.

- Igen, az ő képessége a jövőbelátás. Amikor felfedeztük, hogy ők mások, kíváncsiak lettünk arra, hogy mitől. Te tudod, igaz, Noa? Mondd el!

A boszorkány a fejét rázta.

- Nem tudom, mitől lehet. Komolyan beszélek! – tette hozzá.

- A dimenziófordulások miatt van - szólalt meg a hátuk mögül egy lány. Abel és Ion odafordult. A boltív alatt egy törékeny lány állt. Barna haját feltűzve viselte. Szürke szemei szomorúan tekintettek a világra.

- Ki vagy te? - kérdezte Ion, még a maga számára is egy kissé erősebb hangnemben.

- A nevem Eve Wielly.

Abel felállt, és odasétált eléje, a kezét nyújtotta.

 - A nevem Abel Nightroad, a Vatikán egyik papja vagyok. Ő pedig a társam, Ion Fortuna, Menfise grófja. - Eve kezet rázott vele. – Elmondanád nekünk részletesebben, hogy is van az, hogy nektek ilyen különleges képességeitek vannak?

Eve Noára nézett, aki bólintott.

- Mikor ebbe a világba jöttünk, különböző létsíkokon jöttünk át. Pontosan heten, ez itt a nyolcadik. Ha miénket is beleszámítjuk, úgy egyértelműen kilenc, de ez a kettő lényegtelen. - Eve leült Noa mellé. – Ha átmegyünk egy dimenzión, akkor az ott felhalmozott tudást magunkba szívjuk. Az erők, amiket az előbb elmondtak, különböző dimenziók ritka képességei.

- Miért nem tudják használni egymás erejét? Mindannyian áthaladtatok, mégis csak egy képességet kaptatok. Miért nincs az, hogy egy ember több különleges erőt használjon?

Eve Ionra nézett.

- Ez egyszerű, fenség! Mert az erő, amit képviselnek, jellemzi a lélek tulajdonosát. Percy harcias, a harc a mindene. Petrik galamblelkű, nagyon békepárti. James mindenáron azokat akarja megvédeni, akik a szívéhez közel állnak, legyen az bármilyen veszélyes. Nem retten meg semmitől sem… még magától a gyilkolástól sem! Emmy ezzel szemben legyen, jó vagy gonosz, azon segíteni akar. Ő a jóság igazi mintapéldája. Anna folyton a múltat kutatta, így nem csoda, hogy olyan erőt kapott, mint a múltba-látás. Kadris pedig mindig is mindent előre akart tudni. Nem akart kikerülhetetlen akadályokba ütközni.

Abel összeszűkült szemekkel figyelte a lányt. Ion kissé gyanakvóan méregette. Csak Noa hallgatta lehajtott fejjel tanítványát.

- Rendben, ezt értjük. Neked mi a képességed? Erről nem beszéltél. – Ion kíváncsian előrehajolt.

Abel is érdeklődve bámulta, közben ujjával feljebb tolta a szemüvegét az orrán. Noa a lányra nézett, úgy látszott, erről neki sincs információja.

- Elég összetett. A tudást magamba szívom, nagyon is realista ember vagyok, a hiszem, ha látom elvet vallom. Könnyen megjegyzek bármit, de most nem is ez a lényeg. Az igazi, vagyis a legfőbb erőm: a gondolatolvasás…

A két férfi megmerevedett. Noa szeme kikerekedett.

- Ez hihetetlen! - suttogta Ion.

- Egy próba, gróf úr? – Eve látszott, nem dicsekedni akar, egyszerűen bebizonyítani erejét.

- Jó. Mire gondolunk?

A lány Ion elé sétált, megfogta kétoldalt a férfi arcát, majd a homlokát Ion homlokára rakta, lehunyta a szemét. Ion egy kissé zavarban érezte magát, főleg amikor a lány elmosolyodott.

- Ion Fortuna úr gondolatai mindig a messzeségben járnak, megoldhatatlan vagy már megoldott terheken. Mondja, miért nem hisz abban, amiről már bizonyságot adtak a testvéreimen át? Elmondom pontosan, mire gondolt: „Ez a lány nem olvashat a gondolataimban, az lehetetlen. Ilyen nincs!”

Ion hebegve pislogott, de Eve már Abelhez sétált, és ugyanazt csinálta, mint Ionnál.

- Abel Nightroad atya gondolatai tiszták. Maga nem gondolkodott el azon, hogy igaz-e vagy sem az állításom, csak ennyit mondott: „Hall engem, Eve kisasszony?”

Ion megdöbbenve nézett a lányra. Abel csak bólintott.

- Ennyi, gondolom elég!

- Igen, kisasszony. - Abel boldogan vigyorgott a lányra.

Noa némán nézte őket. Eljött hát az idő, mikor el kell engednie… Figyelte, hogy a tanítványa, akit leányaként szeret, kirepül mellőle. Már mindent megtanított neki. Most már a saját lábán kell boldogulnia. Erőt vett magán, és melléjük sétált.

- Nem vagytok éhesek? Vacsoraidő van - mosolygott nagyon kedvesen.

- Köszönöm, nem. Én már ettem - utasította el Ion. Abel egyetértően bólintott.

- Én sem kérnék, de azért nagyon köszönjük.

- Rendben. Eve, mutasd meg, kérlek, a vendégszobát a gróf úrnak, én még beszélnék Abellel.

- Igenis. Erre tessék jönni! - Ion a nő után ment, de még visszanézett. Úgy érezte, ezt a képet bele kell vésnie a fejébe, mert lehet, hogy utolsó alkalommal látja.

 

- Abel, arra kérlek, hogy nagyon vigyázz Eve-re… Ő olyan nekem, mintha a lányom lenne. Eljött az idő, hogy kiengedjem óvó szárnyaim alól. Vigyázz rá! Vidd olyan helyre, ahol senki sem bánthatja, ha már nem tudom hazaküldeni. Tégy arról, hogy boldog legyen! Óvd meg a bajtól! Teremts neki egy szebb világot! - nézett fel a nő könyörgően az atyára.

Abel a nő vállára rakta a kezeit.

- Megígérem, hogy vigyázni fogok rá. Mindent megteszek, hogy boldog legyen.

- Köszönöm… Abel, köszönöm.

 

Eve a lépcsőn haladt, őt követte Ion. A lány hirtelen megállt egy festmény előtt. Ion is megállt, ránézett. Noát látta egy férfi és egy gyermek társaságában. A nő gyönyörű volt, ölében egy hatéves korú fiúgyermek kapaszkodott boldog mosollyal. A szék háta mögött egy fiatal férfi állt délcegen. Védelmezően állt a nő és a gyermek mögött.

- Kik ők?

- Noa mester, még amikor tényleg boldog volt – Eve hangja szomorú volt. - A férje és a kisfia vannak még a képen. A mesterem férje meghalt egy rosszul elvégzett kísérlet miatt. A fiát pedig megölte egy vámpírvadász. - Ion látta a szomorúságot a lány szemében, ami a szavaiból is áradt. - Tudja, fenség, nagy hátrányai vannak, hogy belelátok a gondolatokba és a lelkekbe… Átérzem azt a fájdalmat, amit éreznek. Hatalmas fájdalom van Noa úrnőm szívében. Keserű, szívbe markoló érzés, fenség, hogy nem tudok segíteni az úrnőmnek.

Ion a képre nézett.

- Átérzem az úrnőd fájdalmát. Gondolom, a rosszul sikerült varázslat, ami útján ide kerültetek, annak a következménye, hogy fel akarta támasztani a szeretteit. Igaz?

Eve a férfira nézett.

- Igen. - Eve tovább indult. Ion a képeket, és a dísztárgyakat nézte. Szebbnél szebb tárgyakat látott. Nézelődését Eve ajtónyitása szakította félbe.

- Fenség, ez lenne az ön szobája. Ha kellenék, ott az én szobám. Bármire van szüksége, szóljon nyugodtan.

- Köszönöm. – Ion ürességet érzett, ahogy Eve becsukta mögötte az ajtót.

 

Noa egy kisebb táskába pakolt. Három apró könyvet, melyet ő írt varázslatokról és főzetekről. Kisebb batyukat, melyekben gyógynövények voltak. Fiolákat, melynek tartalma rejtélyes volt, csak az üvegcsén elhelyezett régi írás árulta el a tartalmukat. Négy tollat, melyek az övé voltak, és Sebastian, a drága férje kedvencét. És egy vastagabb könyvet, mely üres volt. Eve-re várt az a feladat, hogy megtöltse a gondolataival, érzéseivel és tapasztalataival. Lezárta a táskát egy nyaklánccal, amelynek a kulcsa Eve-nél volt. Majd átadta az egészet Abelnek.

- Add majd neki át. Hasznát fogja venni.

- Ahogy szeretnéd.

- Mindent köszönök neked, Abel.

- Semmit ne köszönj, Noa, a barátod vagyok, és örülök, ha segíthetek.

 

Abel bekopogott Ion szobájába, a fiú azonnal kinyitotta. Besétált, és leült a székbe az asztalra rakva egy táskát. Ion figyelmét elkerülte a régi, fekete táska, mert az atya komor arcában meglátott valami sötét szomorúságot.

- Mi történt, Abel?

- Noa úgy döntött, hogy Eve-t magunkkal vihetjük. Szerinte jó volna, ha kicsit világot látna. Biztonságos helyre vinnénk.

- Meg akar szabadulni tőle?

Abel a fejét rázta.

- Nem. Csak félti. Mondtam az előbb, hogy el kell vinnünk egy biztonságos helyre. A Vatikán, nem hiszem, hogy örülne, ha még egy különleges képességű gyereket varrnánk a nyakukba. A birodalom jó lenne neki, jó helyen lenne, és ott vannak a legtöbben a barátai közül. Seth is biztosan örülne neki, tudod, milyen.

- Értem.

- Biztosan - bólogatott Abel.

 

Már mindenki aludni készült, mikor a házat rengés rázta meg. Ablakok törtek be a legfelső szinten, ahol Noa lakosztálya volt. Eve magára kapta a köntösét, és kiszaladt a szobájából. A harmadik emeletre szaladt volna, de Abel elkapta a kezét.

- Kisasszony, maradjon itt! Veszélyes lehet odamennie. Ion, gyere velem!

A két férfi eltűnt a porban. Eve egy ideig reszketve állt, majd ökölbe szorította a kezét, és utánuk akart rohanni, de valaki hátulról elkapta a vállát.

Noa a falnak volt taszítva. Egy férfi a nyakánál fogva a falhoz szegezte. A nő arcán vércsík folyt. Ruhája szakadt volt, vértől piroslott.

- Mondd, hol van a pap és a Matuzsálem kölyök?

- Nem tudom, miről beszélsz!

A férfi elmosolyodott, a nyelvével végignyalta a száját.

- Tudom, hogy itt rejtőznek, add ki vagy kivéreztetlek!

- Arra nem lesz szükség! - nyomta a férfi hátába Abel a pisztolyt. – Mint a Vatikán papja, Abel Nightroad, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében letartóztatom!

A vámpír eldobta Noát, aki elsodorta magával Abelt. Ion elkapta a nőt, Abel pedig talpra esett.

- Nocsak! Hát nem előbújtatok? Szép kis mészárlást hajtunk most végre. Fiúk, hozzátok!

Két férfi jelent meg, az egyikük a hajánál fogva húzta Eve-t.

- Balin úr - hajolt meg a két vámpír, láthatóan a Noát megtámadó férfi volt a vezetőjük.

- Eve! - kiáltotta Noa kétségbeesve. Balin leguggolt, és végigsimított Eve arcán.

- Milyen törékeny leány… Milyen bánatos, de biztosan édes a vére.

- Ne merészeld! - állt fel Noa. Ion kapta el a derekánál fogva, mert alig állt a lábán. – Ha bántani mered, esküszöm, hogy meglakolsz!

- De megijedtem, boszorka. – Felállt, és eltűnt a szemük elől. Ion a kardjával kivédte a férfi támadását, de az eltaszította magától. Noa még védekezni sem tudott, amikor a vámpír átnyúlt a testén.

- Egy megvan, maradt kettő. A lányt öljétek meg!

Eve könnyei kibuggyantak, amikor látta, hogy úrnője a vérben fekszik.

- Nee! Noa úrnő! Úrnőm…

- Krusnik 02, korlátok 40 %-os feloldása engedélyezve! – Abel hangja vészterhesen csengett az egy pillanatra beálló csendben.

Ion megragadta Noa testét, és eltűnt a vámpír szeme elől.

- Mi ez? - kérdezte az, aki Eve-t tartotta fogságban.

Ion leszúrta hátulról, majd abban a pillanatban el is tűnt a lánnyal. A másik vámpír menekülőre fogta, de őt szétvágta egy váratlanul felbukkanó vérvörös kasza.

- Mi vagy te? - rémüldözött Balin lassan hátrálva.

- Én egy Krusnik vagyok, aki vámpírok vérét issza. Most pedig meghalsz! - Abel előrébb lépett…

 

Eve úrnője mellett térdelt. A nő kezét fogta, könnyei Noa kézfejére potyogtak. A vörös hajzuhatag szétterült a márványköveken, glóriát adva a nőnek.

- Eve… - suttogta a nő. – Ne sírj…

- Ne menjen el! Nem akarok egyedül maradni!

A nő elengedte a kezét, és végigsimított az arcán.

- Nem maradsz… egyedül… Abel… vigyázni fog rád… Meg aztán… a gondolataidban tovább élek… Eve… Kérlek… légy az, akinek én… látni szeretnélek… az, aki… valóban is vagy…

Eve szipogott, a kézfejével törölgette a könnyeit.

- Boldognak… - Egy pillanatra összeért a kezük. – Hallod? Boldognak… szeretnélek látni… Mosolyogj… a kedvemért… Mosolyogj… tisztán és őszintén… Kérlek…

Eve a nőre mosolygott. A nő hálásan, ám halvány mosollyal válaszolt, majd a keze lehanyatlott. Noa Waldfuren, a vámpírboszorkány meghalt. Eve ráborult, keserűen zokogni kezdett. Ion leguggolt mellé, és magához ölelte.

- Sírj! Sírj csak, úgy könnyebb lesz.

Ion felnézett Abelre, aki lassú léptekkel megállt előtte. A pap arca komor volt, egy barátot vesztett el, akikből amúgy is oly kevés adatott meg neki.

- Nyugodj békében, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Noa Waldfuren! Amit megígértem, teljesíteni fogom. Ígérem! - Abel keresztet vetett a nő holtteste felett.

 

Folyt. következik!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.