Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Sors keze 1. fejezet by RocketGirl88 (Bleach fanfic)

1. fejezet

Langyos szellő fúj be a szobába, amikor kinyitom az ablakomat. Az utcán már égnek a lámpák, mivel a napnak már csak egy-két sugara látható. Ősz közepe felé jár az idő, ezért elég korán sötétedik, amit nem díjazok. Sóhajtva kikönyökölök a párkányra és ez utcát bámulom. Ahhoz képest, hogy az első emeleten vagyok, nem is olyan magas, állapítom meg. Elgondolkozom azon, milyen lehetne kiugrani innen, de gyorsan el is hessegetem a buta ötletet. Száz százalék, hogy kitörném a nyakamat, amilyen béna vagyok.  

 

Az utca vége felől hangoskodó fiúkat vélek hallani. Éppen elköszönnek egymástól. Fél perc múlva egy ismerős alakot pillantok meg. Elmosolyodom és odaköszönök neki.  

- Szia, Ichigo! - Ezt vad integetéssel spékelem meg. Felnéz és visszamosolyog.  

- Szia, Lili! Mizujs? Jó osztályom, vagyis osztályunk van?  

 

Igen, Kerekes Lili a nevem, 15 éves vagyok. Igazából nem japán a származásom, hanem magyar. Egyke vagyok és lóbolond. Mivel a szüleim világturnén vannak, keresztanyukámnál, a mindig fiatalos Isaonál lakom. Ha már a szüleimről esett szó, jobban kifejtem: anyukám énekes, apukám gitáros. Senki nem gondolta volna, hogy a bandájuk ilyen híres lesz. Szinte játszi könnyedséggel szereztek még egy gitárost, egy dobost és egy billentyűst. Sokszor sajnos hónapokra is elmennek, engem meg nem vihetnek magukkal. Ennek sajnos nem csak a suli az oka, hanem az is, hogy beteg vagyok. Még az orvosok sem tudnak rá gyógymódot. Nem biztos, hogy halálos, az viszont igen, hogy a harmincas éveim táján annyira le fogok gyengülni, hogy majd járni sem tudok. De lehet, hogy már azt sem élem meg. A bőröm emiatt a betegség miatt rendkívül sápadt, és sokszor vagyok beteg is. Ezért vagyok ide lepasszolva. Vajon hiányzom a szüleimnek? Vagy nem is gondolnak rám?  

 

Merengésemből a telefonom ráz fel, ami fülsértő csipogással adja tudtomra, hogy üzenetem érkezett.  

- Jesszus! - sikkantom, és kis híján kiesek az ablakon. Miután összeszedem magam, válaszolok Ichigonak. - Ó, minden tökéletes! Ez az osztály jobban bejön, mint az otthoni. Ott mindenki olyan komoly volt, hogy még a szünetek is csöndben teltek. Azok nem egészséges tinédzserek voltak, talán valaki kikísérletezte őket, vagy nem tudom.  

Ichigo elneveti magát.  

- Na várj csak, két hét múlva kétszer is átgondolod, hogy most mit mondtál! Örülök, hogy jól érzed magad.  

- Lili, kész a vacsora! - hangzik a földszintről Isao vidám hangja.  

- Hú, mennem kell vacsorázni! Jó estét! - köszönök el, aztán lekiáltok Isaonak, hogy megyek.  

- Neked is! - int újdonsült osztálytársam (akit nem mellesleg óvoda óta ismerek).  

 

Vacsora után megfürdök, fogat mosok és ledőlök az ágyamra. Kezembe veszem a telefonomat, hogy beállítsam az ébresztőt, és ekkor eszembe jut az sms. Kíváncsian nyitom meg.  

- Szia Lili! - olvasom fel félhangosan. - Holnap, suli után kimegyünk a parkba. Gyere te is! Puszi: Rangiku  

Mosolyogva írok vissza: Még szép, hogy megyek! Alig pár másodperc múlva új üzenetem érkezik: Oké, szuper lesz! 

Örülök, hogy ilyen hamar befogadtak. Már várom a holnapi napot.  

 

Másnap reggel félkómásan veszem tudomásul, hogy az idegesítő, pittyegő hang nem az álmom egy kellemetlen részlete. Morogva kapcsolom ki az ébresztőt és kikecmergek az ágyból. Szerencsére a ruháimat már tegnap kikészítettem, ezért ezzel már nem kell fogalakoznom, csak magamra kapom. Mondjuk igaz, hogy egy egyenruhán nincs nagyon mit válogatni... A sulitáskát a hátamra veszem, aztán lemegyek reggelizni. Miközben eszem, Isao elkészíti az ennivalót, amit a suliba viszek.  

- Milyen a suli? - söpri ki szeméből kiszőkített frufruját Isao. A haja egyébként sötétbarna, amit mindig lófarokba fog.  

- Sokkal jobb, mint az otthoni - mosolygok. - Bár az egyenruha... - pillantok magamra. - Lehetne jobb is, ha már muszáj.  

Isao nevetve borzolja össze kávébarna hajamat, én meg sötétbarna szememmel mérgesen pillantok rá.  

- Na menj, mielőtt elkésel! - int, figyelmen kívül hagyva az előbbi jelzésemet.  

Összekapom a cuccaimat és elindulok.  

 

Épp, hogy nem kések el. A terembe belépve Rangiku rám ugrik és megölelget.  

- De jó, hogy itt vagy, Lili-chan!  

- Semmi chan! - bújok ki az öleléséből. Végighordozom tekintetem a társaságon. Mindenki vidám. Elindulok a helyem felé. Pechemre épp ekkor érkezik meg a tanár. Megköszörüli a torkát.  

- Mindenki üljön le, Kerekes kisasszony ott marad, ahol van! - Lassan, méltóságteljesen a tanári asztal felé ballag, leül és előveszi a naplót. Én idegesen babrálom a táskám vállpántját.  

- Nos - emeli rám tekintetét -, van valami mentsége a késésre?  

- Hát... - sütöm le a szememet. - Nincs.  

Megfogja a tollát és beír valamit.  

- Ha még egyszer előfordul, figyelmeztetőt kap. Most pedig üljön le - int. Gombóccal a torkomon foglalok helyet. A nap elviselhetetlenül hosszúnak ígérkezik.  

 

Jó volt a magérzésem a dologgal kapcsolatban. Öt óránk volt, de mind rémes. Matek, tesi, fizika, kémia, japán.  

- Ezek meg akarnak ölni?! - nyög fel Ikkaku, mikor kilépünk a suli kapuján. - Ez kínzás!  

- A korai kelés miatt szörnyen nézek ki! - szenved Yumichika, miközben egy tükörben nézi magát. Figyelmen kívül hagyva a két srácot, Rangiku felé fordulok.  

- Kik jönnek?  

- Csak a szokásos! - legyint a lány. - Ez a kettő itt - int a fiúk felé -, Renji, Rukia, Orihime, Toushiro és Ichigo. Talán még Chad és Ishida is tiszteletét veszi.  

- Oké - bólintok.   

Mikor mindenkit megtaláltunk, Rangiku ismerteti a tervet.  

- Először veszünk kaját az Urahara vegyesboltban, aztán irány a park!  

 

Miután megvettük a szükséges élelmet (lásd: cukorka, rágó, csoki, chips, kóla), letelepedünk a park egy eldugott részébe. A fiúk fociznak, mi, lányok pedig elmélyülten társalgunk.  

- Jaj, láttátok, milyen helyes volt az a pasi Urahara boltja előtt? - csapja össze a tenyerét Rangiku.  

- Húúúha! - színlelek érdeklődést. Unottan bekapok egy cukorkát, aztán felsikítok. Elkerekedett szemekkel bámulom a földön a testemet. Ez elég bizarrul hangzik, de ez az igazság. Egy pillanat alatt síri csönd lett, mindenki engem bámul. Én is végignézek magamon. Fekete kimonó van rajtam, az oldalamon egy kard lóg, a lábamon furcsa szandált és zoknit viselek. Döbbenten lépek hátra egyet, mikor a testem magától megmozdul.  

- Te... Te mióta...? Lili... - makogja Rangiku, aztán vesz egy mély levegőt. - Mióta vagy halálisten?  

- Hogy mi? - kiáltom hisztérikusan. - Mi történt? És miért van rajtam zokni és szandál EGYSZERRE?  

Még mindig sokkoltan nyúlok a testem felé, ám ekkor ismét a földön ülve találom magamat a rendes testemben. Kiköpöm a cukrot és egy zsebkendőbe teszem. A többiek még mindig engem bámulnak.  

- Te nem is tudtad, hogy halálisten vagy? - kérdezi végül Ichigo.  

- Mi az a halálisten? - kérdezek vissza.  

- Ezek szerint nem - vonja le a következtetést a fiú, aztán elmagyarázza a dolgot.  

- És ti mind azok vagytok? - nézek körbe, miután befejezte az ismertetőt.  

- Nem mind. Orihime, Ishida és Chad nem azok.  

Hitetlenkedve megrázom a fejemet.  

- Gyere - áll fel Ichigo. - El kell mennünk Uraharához. 

- Még azt a félkegyelmű boltost is bele kell vonni? Neki meg mi köze van ehhez? - mordulok fel. 

- Lili, vigyázz... - kezdi félénken Orihime. Ebben a pillanatban valami vagy valaki landol a hátamon, mire akkorát sikítok, hogy még a holtak is felébrednének rá. 

- Jól van, na! - hallom meg egy férfi hangját a fülem mellől. - Nem kell ennyire megijedni! 

Hadonászva próbálom elkergetni a hímnemű alakot magamról, mire ő átugrik a fejem felett és előttem ért földet. Szembe fordul velem. 

- Úgy hallottam, akadt némi probléma - mondja a szemembe nézve. 

- Yoruichi! - kiáltják egyszerre többen is. Én csak kistányérnyi szemekkel hápogok. 

- Most jön az, hogy... - kezdi unottan Yoruichi. 

- Úristen, ez a macska beszél! - kiáltom. 

- Pontosan. 

Felpattanok a helyemről, hátralépek egy párat. Ez sok a mai napra. Bizalmatlanul méregetem az állatot. Eddig szerettem volna egy cicát, de most az egyszer komolyan megfontolom, hogy megemlítsem-e még egyszer a szüleim előtt a dolgot. Szerintem inkább maradok a lovaknál. 

 

Miközben én sokkos állapotban állok, mint egy szobor, a többiek egymás szavába vágva mesélik el, hogy mi történt. Csak akkor hagyják abba, mikor ismét felsikítok. Felém kapják a fejüket. Én rémülten szemezek egy áttetsző, lebegő alakkal. 

- Mi... Mi ez? - mutogatok rá, mire ő sértődötten felhúzza az orrát. 

- Ja! - legyint Ikkaku. - Ez csak egy szellem. Mindennapos. 

- Mi az, hogy mindennapos? Én még soha nem láttam egyet sem, ezen kívül! 

Most rajta volt a megdöbbenés sora. 

- Ne mondd, hogy nem láttad a szellemeket! Hiszen halálisten vagy! 

Zavartan vonom össze a szemöldökömet. 

- Á, erre van egy egyszerű magyarázat! De most irány Urahara, ott majd mindent elmondok! - mondja Yoruichi, aztán elindul. Mi pedig, más ötlet híján, követjük.  

 

A SZÍNFALAK MÖGÖTT: 

 

- Hogy voltál képes a nyakamba akasztani egy betegséget, ami halálos is lehet? - ront be a szobám ajtaján Lili. - Amikor elkezdted írni, még teljesen egészséges voltam! 

- Igen, kedves - felele. -, mivel ennek elég nagy jelentősége lesz majd. 

- Igen? És mi lesz? A történet csúcspontjánál, amikor mindenki rám számít, feldobom a talpam? - puffog a lány. 

- Majd meglátod. Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem. 

Erre Lili gyilkos pillantást lövell felém. 

- Ha nem tetszik, ki is írhatlak a történetből... - ragadom meg a radíromat. 

- Ne, ne! - kapja ki a kezemből az előbb említett tárgyat Lili. - Majd meglátom. 

- Nos - nézek fel Rátok, kedves olvasók -, a következő fejezetben kiderül egy-két dolog Lili múltjáról, és feltűnik egy ismeretlen is, aki Lili rokonának nevezi magát.

 

Folytatás következik! 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.