Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Sors keze 2. fejezet by RocketGirl88 (Bleach fanfic)

A Sors keze 2. fejezet

 

Az úton vagyunk a vegyesbolt felé. Mindenki síri csöndben van. Nekem ezer gondolat kering a fejemben. Lidércek? Szellemek? Halálistenek? Ez olyan, mint ha egy mesébe csöppentem volna. Viszont ennek a mesének most nem örülök. Közben fél szemmel kandi kamerákat keresek, de nem találok. Tekintetemet az előttem komótosan ballagó macskára emelem. Ez miért tud beszélni? Hirtelen megáll, mire kis híján átesek rajta. Rosszallóan rám néz.  

- Itt vagyunk - jelenti ki, majd orrával az ajtó felé bök. - Kinyitnád, kérlek?  

 

Tétován bólintok, aztán kinyitom az ajtót. Yoruichi után belépek a boltba.  

- Megjöttünk... Á, helló Akio! Azt hittem, téged már egyszer elküldtünk, de mindegy. Hol van Urahara? - néz fel valakire Yoruichi. Én is megnézem az illetőt. Rövid, barna haja van és barna szeme. Pár évvel idősebb nálam, olyan 17-18 körül lehet. Első látásra nem szimpatikus, de utálom az előítéleteket, ezért inkább elhessegetem a gondolatokat.  

- Sziasztok! Urahara? Ott bent - mutat egy szoba ajtajára, ami abban a pillanatban kinyílik és a boltos lép ki rajta.  

- Rájött? - kérdezi komolyan, mire Yoruichi bólint. - Gyertek. Te is, Akio, ha már egyszer nem mentél el.  

- Miért akar mindenki elküldeni? Ennyire nem kívánatos személy lennék? - kérdezi, csak úgy magától a srác, aztán követ minket.  

 

Urahara bevezet abba a szobába, amiben az előbb ő volt, és leültet minket egy asztalhoz. Mindenki kap egy bögre teát, aztán a boltos összecsapja a tenyerét.  

- Nos akkor... Te semmit nem tudsz - néz rám Urahara, mire bólintok. - Te meg mindet - biccent Akio felé, aki szintén bólint. Én felvonom a szemöldökömet. Ez most mi akart lenni?  

- Akkor elmondom. És ÉN mondom el, nem maga, Akio úrfi! - szemezik szúrósan a fiúval Urahara, mire a másik keresztbe tett karral, sértődötten néz rá. A boltos felém fordul.  

- Hol is kezdjem... Mondjuk ott, hogy tudod-e, miért vagy beteg? - kérdezi mosolyogva, mire én magamban eltátom a számat.  

- Nem, de... Honnan tudja?  

- Onnan, kedvesem, hogy érződik a lélekenergiádból. Vagyis igazából te nem vagy beteg... Annak más az oka. Elmondjam? - Miért húzza az időt? És hogy érti ezt az egészet? Értetlenül nézek rá.  

- Egyszer volt, hol nem volt egy népcsoport, akik vaizardok voltak, de halálistenként szolgáltak - kezd bele. - A vaizardok uralni tudják a lidérc énüket. Mint Ichigo úrfi, de most ez nem lényeg. Nos, ők attól voltak még különlegesebbek, hogy hatalmas erejük volt. Mind mágiában, mind harcban. Valamint olyan különleges kisugárzásuk volt, hogy nem lehetett őket nem észrevenni. Már hogy erősen kitűntek a társaságokban. Ezek miatt állandóan zaklatták őket, amiből egyszer csak elegük lett. Kitervelték, hogy valami elixírrel visszaváltoznak normális emberré. Ez sikerült is... részben. Így, emberként viszont nagyon kevés ideig éltek, mivel a szer nem volt tökéletes. A testük hamar elfáradt, így meghaltak.  

Urahara rám néz, hogy erre mit reagálok, de én csak bambán nézek rá.  

- Ennek a népcsoportnak utódjai is születtek, akik normális emberek voltak, de ugyanúgy kevés ideig éltek. Később rájöttek, hogy ha az utódokat átváltoztatják halálistenné, egyből ugyanazt tudják, mint egy kapitány szintű halálisten, és még a lidércüket is kontrollálni tudják. Ilyen vagy te is, Lili. És téged már átváltoztatott... valaki - fejezi be a kalapos boltos.  

 

- Én voltam az! - szól közbe az Akio nevű srác. Erre többen szúrós pillantást vetnek rá, de ő csak azért is folytatja. - Én a bátyád vagyok. A szüleink még akkor meghaltak, amikor te csak egy hónapos voltál. Átváltoztattalak és nevelő szülőkhöz adtalak téged. Egy kis emlékezetmódosítással pedig elértem, hogy azt higgyék, hogy a vér szerinti gyerekük vagy.  

Erre eltátom a számat. Anya nem is anya, apa nem is apa. De akkor nem is vagyok magyar. Aztán eszembe jut valami: hány éves volt, amikor átváltoztatott? Kettő? Három? Az nem lehet. Erre rá is kérdezek.  

- Én már akkor is felnőtt voltam, amikor te megszülettél. Csak nem akartalak téged pesztrálni - vonja össze a szemöldökét. Kösz. Ez igazán jól esett. - Hát igen. Megbántam, hogy életben hagytalak, de az elsődleges célom akkor az volt, hogy te szenvedj. Olyan családhoz adtalak, ahol kevés szeretetet tudnak neked adni. Aztán gondoltam, hogy majd egyszer elintézem, hogy átváltozz halálistenné, és akkor mindenki kiöregszik majd körülötted. Mikor látják, hogy te nem öregszel, ki fognak téged tagadni. Kíváncsi voltam, hogy mit tettél volna ilyenkor. Csak azzal nem számoltam, hogy találkozni fogsz ezekkel, itt - bök a barátaim felé. Ezt az utolsó szemetet!  

 

Felállok, és nem törődve a többiekkel, kimegyek a szobából. Úgy érzem, összeroppanok a sok információtól. Dühösen ökölbe szorítom a kezemet, és könnyeimet nyelve útnak indulok, magam sem tudom, hová. Utálom azt a srácot! Ez szemétség volt tőle. Szépen elintézett egy életre, mondhatom.  

 

Egyszer csak észre veszem, hogy nem tudom, hol vagyok. Felmászok a legközelebbi fa egy vastagabb ágára, és onnan nézem a naplementét. Ismét végigcsordul egy könnycsepp az arcomon, mire feltör belőlem az elfojtott zokogás. Görcsösen szorítom a fa ágát, miközben levegőért kapkodva itatom az egereket. Ekkor érzem, hogy egy kar fonódik körém és magához húz. Óvatosan felnézek, és mikor felismerem a személyt, még jobban sírni kezdek.  

- Ichi... go... - zihálom, és hozzábújok. - Utálom őt! Annyira utálom!  

- Ne sírj, Lili - simít végig a hajamon. -  Egy ilyen bunkó miatt, mint amilyen ez az Akio, nem érdemes. Csak le kell ütni, és jól van.  

Könnyeimen keresztül elmosolyodok. Jó fej ez az Ichigo.  

- Ha pattog, adsz neki például egy szép jobb horgost. Így egész rövid idő alatt be lehet idomítani, hogy kussoljon a közeledben.  

Erre halkan felnevetek, és letörlöm a könnyeimet.  

 

Már jó ideje ülhettünk ott, mert azt veszem észre, hogy csaknem teljesen sötét van.  

- Gyerünk haza. Kezd hideg lenni - szólal meg Ichigo, és lazán feláll a faágon.  

- Oké, de... Izé... Nem tudok lejönni... és tériszonyom van - jövök rá a problémára. Erre narancssárga hajú barátom lazán felkap, és leugrik velem a földre.  

- Egyébként Isao úgy tudja, ma Orihiménél alszol Rangikuval - jelenti be Ichigo. - A cuccaid már ott vannak, szóval arra gyere.  

Bólintok, mire elindulunk Orihime háza felé. Én a földet bámulva, Ichigo pedig flegmán, zsebre tett kézzel, mint ha az előbb semmi sem történt volna. 

 

Orihime már az ajtó előtt vár. Valószínűleg észrevette, hogy jövünk. Mikor odaérünk hozzá, a nyakamba ugrik. 

 - Ne szomorkodj, Lili! Van finom édesbabkrémes fagyi vacsorára! - Ezt nyugtatásnak szánta? Vagy arra célzott, hogy már úgy sem fogok sokáig élni? 

 - De irigyellek - vigyorog Ichigo. 

 -Látod, Lili? Tényleg nagyon finom. - Szegény Orihime. Valószínűleg nem vette észre a cinikus hangnemet. 

Ichigo elköszön tőlünk, mi is tőle, aztán bemegyünk, ahol Rangiku támad le. Úgy megszorongatott, hogy azt hittem, megfulladok. Valamit magyaráz egy szuper filmről, aztán betessékel a fürdőszobába, mondván, hogy pizsamaparti lesz.  

 

Gyorsan megfürdök, felöltözöm, aztán a konyhába megyek legyűrni az ételnek nevezett valamit. Az első falatot alig mertem a számba venni, de végül nem is volt olyan rossz, mint ahogy kinézett. Utána bevonulunk a nappaliba, és levágjuk magunkat a kanapéra. 

 - És mondd csak, Lili: Ichigo a pasid? - kérdez, amitől félrenyelem a limonádét, amit éppen iszok. Miután Orihime vagy tizedjére hátba vág, végre sikerül megszólalnom. 

 - Ichigo? Dehogyis! Ovis korom óta ismerem, és nagyon jó haverom, de semmi több - felelem döbbenten. Ez meg hogy jutott az eszébe? 

 - Nem? Kár. De nem is tetszik? - kíváncsiskodik tovább. 

 - Nem. 

 - Na de kicsit sem? 

 - Rangiku - sóhajtom -, nem, kicsit sem. Csak haver. Mint te, vagy Orihime - magyarázom lassan, tagoltan. 

Rangiku csalódott képet vág, de nem törődök vele. Elindul a film, ami valamennyire leköt. Egy lányról szólt, aki nem tud választani két fiú között. Az egyik a suli menője, focizik, a másik meg kedves és figyelmes, viszont tök átlagos. A lányt vonzza a menő életforma, de mégis a másik mellett dönt. Bevallom, megérintett a történet. 

Ez éjfélig tart, aztán még kivesézzük az egészet, így eleve hajnali egy óra körül fekszünk le. 

 

Reggel, akarom mondani, késő délelőtt, mikor felkelünk, Orihime teljesen pánikban van, mert elfelejtette, hogy ma délben fog Tatsukival elutazni valahová három napra. Villámgyorsan összedobjuk neki egy bőröndbe a szükséges cuccokat, aztán mi is elpakolunk. Rangiku tájékoztat, hogy ma suli van, aztán miután én is kisebb pánikrohamot kapok, megnyugtat, hogy amúgy sem mentem volna, mert Uraharához kell mennünk. 

Fél tizenkettőkor elköszönünk Orihimétől, és mindenki indul a maga útjára. 

 

A boltban túl nagy csend fogad minket. 

 - Hahó! Itt vagyunk! - köszön Rangiku, mire Urahara kijön egy szobából, de még visszaszól valakinek. 

 - Igen, már túl van a közvetlen életveszélyen. 

Mi Rangikuval kissé rémülten nézünk össze. 

 - Ki? - bátorkodom megkérdezni, és rosszat sejtve várom a választ. 

 - Ichigo úrfi - felei Urahara a legyezője mögül, mire nekem az állam a padlót éri. 

 - Mi történt? - Érzem, hogy hevesebben kezd dobogni a szívem. 

 - Tegnap este megtámadta őt egy espada. Szerencséje volt, hogy Renji időben rátalált. - Fogalmam sincs, mi az az espada, de Rangiku arcáról lerí, hogy nem valami jó dolog, így még jobban megijedek. 

 - Gyertek a többiekhez - vált témát hirtelen Urahara, aztán betessékel minket abba a szobába, ahol tegnap sok mindent megtudtam. Ott van Ishida, Chad, Renji, Rukia, Toushiro, Yumichika, Ikkaku és még egy lila hajú nő is. 

 - Te, ez meg ki? - kérdezem suttogva Rangukitól. 

 - Ő Yoruichi, csak emberi alakban - jön a válasz, mire ismét fel kell kaparni az államat a padlóról. 

 - Ő ember? Ráadásul lány?! - kiáltom, mire Yoruichi gonoszul rám néz. 

 - Úgy imádom ilyenkor látni az emberek arcát! - jegyezi meg kárörvendően. Sokkoltan leülök Rukia és Toushiro közé, mellém pedig Rangiku telepszik le. Az asztalon három kis, rusnya, beszélő plüssfigura van. Őket is jól megnézem. 

 - Módosított lelkek - mondja Rukia, aztán elmagyarázza, hogy ez pontosan mit takar. Utána csönd lesz. Feszült csönd. Az idő ólomlábakon jár, úgy érzem már minimum hat órája ülünk ott, de az órára nézve megállapítom, hogy kettőt tévedtem. Még csak négy órája ülünk síri csöndben. 

 

Egyszer csak Urahara lép be a szobába. 

 - Ichigo úrfi felébredt. Mivel magát ismeri a legrégebb óta, Lili, szeretném, ha bemenne hozzá. 

Kiszáradt szájjal bólintok, felállok, és követem Uraharát egy ajtó elé. 

 

A SZÍNFALAK MÖGÖTT: 

 

 - Ez most mi akar lenni? Úgy gondolod, hogy nem tudnék legyőzni egy espadát egyedül? - őrjöng Ichigo. 

 - De, hulla fáradtan, emberi testben biztosan le tudnád, ha rajtaütésszerűen támad... - forgatom meg a szememet. 

 - De gonosz vagy! - ül le nekem háttal, keresztbe tett karral a srác. 

 - Figyelj - ragadom meg a ceruzámat - , ha ennyire nem akarod, elintézem, hogy most  meghalj, és akkor nem lesz több ilyen. 

Ichigo felpattan, kitépi a kezemből a ceruzát, és kihajítja az ablakon. 

 - Eszedbe ne jusson! - néz dühösen a szemembe. 

 - Jó. Most akkor szépen kimész érte, különben hozom a tollamat, és meghalsz. - Erre Ichigo kiugrik a ceruza után. Elégedetten elmosolyodok, és felétek fordulok. - A következő részben Lili életében először keveredik harcba, méghozzá igazi, vérre menőbe. Vajon mennyit ér egy lány, aki még soha nem fogott kardot, egy képzett ellenfélnek? 

 

 

Folytatás következik!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.