Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jume 7. fejezet by Ai (Bleach fanfiction)

2011.06.02

Bleach – Jume 7. fejezet: A Menos ellen

  

Hitsugaya Toshirou és Kunieda Jume egymás mellett álltak. Hatalmas park terült el előttük.

- A túlsó oldalon van a vasútállomás. Gyere! – indult meg a kapitány.

- Gyűlölöm Ukitakét – háborgott Jume. – Pont nekünk kell Karakurába jönni, hogy átadjuk azokat a nyavalyás meghívókat Ichigoéknak, Ráadásul civilben…

- Póttestnek hívják – közölte nyugodtan Toshirou. – Még mindig jobb, mintha Renji feladatát kaptuk volna – vélte –, de ez tényleg túlzás.

- Pedig jópofa – mérte végig Jume, majd lábujjhegyre állva körbeperdült a tengelye körül. –Az egyenruhában még soha nem éreztem magam ilyen jól – nevetett fel.

Hosszú, tarka virágmintás szoknyát viselt fehér ujjatlan felsővel. A derekára három övet csatolt, lábán a szandált vékony szíjak tartották. Nyakában láncok lógtak, csuklóján karkötők csilingeltek, ujjain gyűrűk csillogtak, sőt még a fülében is fülbevalók szórták szerteszét a fényüket. Imádta a csilingelésüket, bár Hitsugaya a homlokát ráncolta tőlük. Hajába szalagot kötött, amit lobogtatott a szél. Útközben feltette a kalapját is, s a széles karima elrejtette kacagó arcát, divatos szemüvegét.

Hitsugaya már kevésbé volt ilyen feltűnő, de ő is elegáns ruhát viselt. Azért nem tudott kibújni bőréből, naná, hogy nem pólóban, farmerban indult vendégségbe. Sötétkék nadrágot vett fel, halványkék inggel – nyakkendő nélkül, és fehér zakót. Fehér cipőjére egy porszem sem ragadt, csuklóján aranyóra mutatta az időt. Azért benne is volt némi hiúság…

Lehettek volna akár egy egyszerű pár is, akik délutáni sétát tesznek az árnyékos park fái között. De nem voltak azok.

Éppen egy sötét, bozótos helyen lépkedtek át, amikor sikolyt hallottak. Összenéztek, aztán futásnak eredtek.

- Mi lehet az? – lihegte Jume.

- Fogalmam sincs – morrant Hitsugaya, majd az utolsó pillanatban félrerántotta a lányt. A földre zuhantak, föléjük hatalmas lény tornyosul.

- Ez nem lidérc… – hörrent Jume.

- Ez egy menos – áll fel a kapitány. Jumét is felsegítette. Együtt néztek farkasszemet a lénnyel.

- Ki sikoltott?

- Nem látok senkit – pillantott körbe Hitsugaya. – Te látsz valakit?

- Nem, de ha belegondolsz, talán nem is arra kéne figyelni… - Jume a menosra mutatott, ami lassan elindult feléjük. A fák eldőltek, ahogy haladt.

- Romba dönt mindent, ha nem cselekszünk… - morrant a kapitány.

- Hatalmas – sápadozott Jume. – Hány lidérccel olvadt össze?

Hitsugaya megragadta a lány vállát.

- Nem érünk rá ilyenen gondolkodni. Meg kell fékeznünk, mielőtt végigrombolja a várost. Jume egy pillanatig ledermedt, aztán győzött benne a több éves harci tapasztalat.

- Igenis.

Hitsugaya felöltötte halál alakját, Jume követte példáját. Előhúzták kardjaikat. Póttestjeik a fűre hanyatlottak.

- Fedezz! – szólt a kapitány, és támadt.

Nem volt könnyű dolga. Hiába volt kicsi és gyors, a menos emberfeletti ereje egy pillanatra kifogott rajta. Úgy vágódott neki egy hatalmas fa törzsének, hogy az kettétört. Vért köpve huppant a földre.

- Jégherceg! – Jume már mozdult feléje, de a menos az útját állta.

- Vigyázz! – kiáltott rá Hitsugaya, de későn. Jume felsikoltott, és métereket repült. Még a kardját se tudta felemelni, mert teljesen váratlanul egy újabb menos bukkant fel a semmiből. Majd még egy.

- Hé, ez nem ér! Honnan jönnek?

Hitsugaya felemelkedett, és újabb támadásba lendült. Az első menost könnyedén kivégezte, puhán ért földet a tisztás túloldalán. Jume felsóhajtott. Nem maradhat le a kapitány mögött, hiszen ő mégis csak egy hadnagy. És nem is akármilyen. A második menos már összegyűjtötte az energiát, hogy rájuk lője, de Jume gyorsabb volt. Legalább olyan ügyesen ért földet, mint előtte a kapitánya. Utána pedig mindjárt orra is bukott egy váratlanul előtte termett faágban.

- Hé, te szemét kis… - Felvonta a szemöldökét. – Jah, hogy csak egy fadarab vagy…

Hitsugaya legszívesebben megtépte volna. Újra el kellett ismernie, e mellett a nőszemély mellett oda híres nyugalmának. Nem ért viszont rá ezen elmélkedni, mert újabb két menos bukkant fel előttük.

- Jume, mi lenne, ha nem egy faággal csatáznál, hanem csinálnál is valami értelmeset?

A hadnagy nagyot fújt, és hátradobta a haját a hátára.

- Jégherceg… - kezdte figyelmeztetően, aztán nagyot pislogott. – Ezek megduplázódtak, amíg én egyet elkaszáltam.

- Nem mondod… - Hitsugaya szeme összeszűkült, és félreugrott egy energianyaláb elől. Mély levegőt véve ért földet. Nehéz volt Jumére is figyelnie, meg a menosokra is. Bár hogy minek figyel a lányra, azt ő maga sem értette, de hát mégse eshet baja. Mit fog akkor mondani Halfejnek… vagyis Kuchiki kapitánynak?

Jume elhúzta a száját. Most mehet segíteni, mert a kapitány nem boldogul egyedül. Milyen jó, hogy ő vele jöhetett, nem igaz? Most már talán Halfej is elismeri majd, hogy ő igenis tehetséges és jó halálisten. Két méterről meredt az egyik menosra, majd felemelkedett. Sápadtan szegezte az égnek a kardját.

- Napfénytánc – sziszegte hangosan.

Kardja hosszú pallossá alakult, amiből fény tört elő. Úgy villant szemébe, hogy egy pillanatra őt magát is elvakította. A fény égetett, akár a perzselő tűz. Felkiáltott, és támadott. A menos a semmibe tűnt tova. De még volt pár, akiket nem lehetett semmibe venni. Ám megint közbeszólt a vak véletlen egy kisebb bokor személyében. Amin persze Juménak okvetlenül át kellett esnie. Elharapta a nyelvét, és vért köpködve ült fel. Hitsugaya így talált rá, épp nem túl nőies pillanatában.

- Elnézést, hogy megzavarlak a pihenődben, de épp útban vagy.

- Tényleg? – Jume nem túl kecsesen felállt, és megtörölte a száját. Aztán ugrott is oldalra, mert egy menos állt felette. – Hé, itt állok előtted, nem látod? – rázta feléje az öklét.

A kapitány a tenyerébe temette az arcát, és próbált nem dühöngeni.

- Na jó, ideje lesz ezt rövidre zárni, mielőtt idegbajt kapok… - morogta. Megsuhintotta a kardját. – Jégförgeteg! – Kardjának pengéje köré jéggyűrű képződött.  

Támadott. A menos felüvöltött, szinte emberi volt a sikolya. Hitsugayának szeme sem rebbent. Újra és újra meglegyintette kardját. Menosok váltak semmivé egyetlen intésére.

Jume az ajkát ütögette az ujjaival.

- Egész jó… - állapította meg. – Talán nekem is segítenem kéne? – gondolkozott. Igazából a férfi egész helyes volt, ahogy harcolt. Bele is pirult a gondolatba.

Hitsugaya lenézett rá, elhúzta a száját, aztán megrázta a fejét. A lány egész furcsán nézett rá, amin ő most nem töprenghet, nem vonhatja el a figyelmét a harctól. Naná, hogy ez nem ilyen könnyen, mert amíg Jume őt figyelte, addig két menos közeledett feléje a háta mögött.

- Mögötted! – Hitsugaya felkiáltott, de látta, hogy későn. Jume túlságosan elmerült a gondolataiban. Ez a lány meg akar halni, vagy mi van? – Na, ebből elég! – szisszent.

Felemelte a kardját, és megidézte a bankaiját. Hideg köd gyűlt köréje, jeges ordítás hallatszott. Jégkék sárkánykígyó jelent meg váratlanul, és követhetetlen gyorsasággal nekirontott a menosoknak, mindent megfagyasztott, amihez csak hozzáért. (Oké, csak Jume képzeletében, aki eltátott szájjal meredt a férfira.)

A valóságban Hitsugaya hátán jégszárnyak jelentek meg, amik a föld fölé emelték. Támadásai pontosak és halálosak voltak. Jume elhűlve bámulta, eszébe sem jutott segíteni, hiszen úgy találta, a férfi nélküle is megoldja a helyzetet. Meg hát, ő akkor is kitűnő halálisten, ha a feljebbvalóját hagyja harcolni, nem igaz? Ez csak udvariasság… Annyira a férfit nézte, hogy megint nem figyelt a háta mögé. Hitsugaya szemében rémület lobbant. Mellkasát vaskapocs szorította: a féltés, a rémület börtönében vert reszketve a szíve. Elkiáltotta magát, és ellendült a földtől. Átszelte a levegőt, arca sápadt volt, akár a hó, szeme, akár a jég. Mielőtt Jume megakadályozhatta volna, ott termett előtte. Jég borított mindent, hideg, átlátszóan üvegtisztaságú jég. Ahogy Jume felnézett rá, angyalnak nézte. A hátából jégszárnyak álltak ki, jobb kezét és kardját jég növesztette össze, és fél testét jég borította. Jégmaszk takarta jobb oldalon az arcát, és egyáltalán nem hasonlított arra az emberre, akit Jume megismert. A menos már ott is volt, de Hitsugaya nem kegyelmezett neki. A menos sikolya megfagyasztotta a didergő Jumében a vért. Aztán csend lett és fogvacogtató hideg…

Hitsugaya testéről eltűnt a jég. Eltette a kardját, és a lányhoz ballagott. Letérdelt eléje.

- Jól vagy?

Jume fellelkesült.

- Persze. Szupi volt… Ezekkel a szárnyakkal mondjuk a frászt hoztad rám, de azért minden rendben.

Hitsugaya kis híján a szemét forgatta.

- Vérzik a karod – állapította meg inkább csendesen.

Jume megszemlélte az említett testrészt.

- Biztos, valamelyik ág.

- Hihetetlenül béna vagy – sóhajtotta a kapitány.

A lány azonnal felhúzta az orrát.

- Fenéket! Nem láttad milyen ügyes voltam?

Hitsugaya bólintott.

- Valóban. Tátani a szád, azt tudod.

- Hé… - Jume elhallgatott, mert a férfi arcán félreérthetetlenül egy mosoly jelent meg.

- Menjünk Ichigoékhoz! – öltötte vissza póttestét a kapitány. Jume követte példáját, bekötötte a karját, majd elindultak a vasútállomás felé. A parkban hó hullott…

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hm....

(Amano Ai, 2011.06.04 13:38)

Viszont az azért érdekelne, hogy miért lett fekete a második felénél a betűszín...

Re:D

(Amano Ai, 2011.06.04 13:37)

Szia!
Örülök, hogy tetszett. Volt egy kis gondom ezzel a fejezettel, mert a történetet még nagyon a Bleach elején írtam, és annyira nem tudtam még hozzászólni a Bankaiokhoz, stb. Szerencsére, Yurima, aki gépeli, kisegített, viszont így egy picit át is kellett írni. Viszont egész jó lett, még egyszer köszi. Igyekszem a köv. fejezettel:)

:D

(Regina, 2011.06.02 17:07)

Ez igen, ez nagyon nagyon szuper rész volt, teljesen beleéltem magam :D:D Huhh egyben ijesztő de egyben kiváló feji volt :D Köszi, hogy ilyen gyorsan hoztad :D Várom az újat :) Puszi(LLL)