Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gálaest és a japánok

2009.08.31

 Március 27.-én pénteken ünnepeltük Suichi szülinapját, amiről sajnos, nem áll módomban írni, mert szigorú utasítást kaptam. Suichi nem szeretné elolvasni, mit művelt a sok meglepetés láttán, amikkel kedveskedtünk neki:)

Elhatároztam, hogy a buli után, mivel egész nap rohangáltam, leülök Yurimával megnézni a sorozatomat. A tervem azonban kudarcba fulladt. Yurima közölte, hogy őt kell elkísérnem a Gálaestre, mert nyert a rajzpályázaton, és át kell vennie a díjat. El kell mondanom, nem igazán dobott fel a lehetőség, hogy buliba menjek, főleg olyanba, ahol estélyis meg öltönyös emberkék rohangálnak. Ezen a napon ünnepelte ugyanis Csurgó, hogy 20 éve város és 990 éves település. 150 meghívott vendég volt jelen: a testvér- és szomszéd városok küldöttjei, valamint nagyon sok helybéli. Fontos esemény volt.

A 6 órakor meghirdetett megnyitóra időben kellett érkezni, így korán fejest ugrottam a szekrényembe illendő ruhát keresni. Naná, hogy ilyenkor az ember nem talál megfelelőt! Ráadásul Yurima rám csörgött, hogy siessek, mert a megnyitó korábban kezdődik, mint azt neki mondták. Lélekszakadva rohantam át, még szerencse, hogy közel lakunk egymáshoz.

A megnyitó előtt konferencia zajlott a Művelődési Házban, és mi még korán is érkeztünk. Yurima a kiállított művek között felfedezte a sajátját (II. helyezett lett), de hamar lehűtöttem a lelkesedését: rámutattam ugyanis, hogy rosszul írták le a nevét. Yurima ettől depresszióba zuhant, és minden ismerősnek elpanaszolta bánatát.

Egyre több vendég érkezett, ide-oda köszöngettem, és úgy nézett ki, csúszik a megnyitó kezdése is. Nem voltam boldog.

Yurima a tanárnőjét kereste, de nem találta. Utána (mivel még soha nem nyert semmit) azon nyavalygott, hogy biztos tévedés történt, elírták, és nem is ő lett a második. Majd azon akadt ki, hogy lépten-nyomon emberekbe ütközött, és kifakadt, miért is vannak olyan sokan. Amíg ő ezeken töprengett, én nézelődtem. Aztán hirtelen elakadt a lélegzetem. Felfedeztem ugyanis, hogy két japán úr tör keresztül a tömegen. Nem akartam hinni a szememnek. Teljesen kiment a fejemből, hogy Ogachiból (Tavaly lett Csurgó testvérvárosa.) is érkeztek meghívottak. Kis híján felsikoltottam, és képtelen voltam levenni a szemem róluk. Yurima csak akkor vette észre őket, amikor az egyikük egy pillanatra megtorpant előttünk. Jobban mondva előttem. Szerintem felfigyelt arra, hogy meredten bámulom, mert enyhén meghajtotta magát, és köszönt. Idősebb úr volt, derűs szemekkel, és mosolygott. Annyira meglepődtem, hogy viszonoztam a meghajlást, és visszamosolyogtam rá. A következő pillanatban már ott se voltak.

Yurima ekkor megragadta a karom, és izgatottan kérdezgette, hogy ez most köszönt nekünk? Eldadogtam, hogy igen, mire Yurima kihúzta magát, flegmán végigmért minden jelenlevőt, és elégedetten kijelentette:

-         Hát igen. Lesír rólunk, hogy szeretjük Japánt!

Utána egymásba kapaszkodtunk, és legszívesebben táncra perdültünk volna.

Végre kinyitották az ajtókat, elkezdődött az est. Yurimát leültettem középen, én magam pedig hátra húzódtam egy oszlop mellé. Kiszúrtam egy helyes pasit, utóbb kiderült, hogy Yurima is megbámulta (Meglátszik, hogy rokonok vagyunk.), és alig bírtuk ki ásítás nélkül a beszédek hosszú sorát.

Aztán felfedeztem, hogy előttem két sorral egy férfi ül. Annak az idős japán úrnak a kísérője, aki köszönt nekem. Kíváncsian figyeltem. Le sem tudta tagadni, hogy nem magyar. Mindenkivel ellentétben ide-oda nézelődött, fészkelődött a helyén. Unatkozhatott, de ezt csak az vehette észre, aki figyelte. Nem csodálkoztam, hiszen tolmács csak a delegációk mellett volt, ő pedig hátra ült, és nem érthetett a magyar beszédből semmit. Elérkezett a Himnusz eléneklésének ideje, mindenki felállt. Értetlenül nézett körbe, de nem maradt ülve. Az ének végén gyorsan körbenézett, csak utána huppant a helyére. Nagyon mókás volt figyelni, de sajnáltam is. Az est úgy is unalmas volt, ha értetted, miről beszélnek, hátha még egy kukkot sem értesz belőle!

Hosszú várakozás után elérkezett a díjkiosztó. Yurima rettenetesen izgult, ideges volt. Bemondták a nevét, kis híján itt is elrontották:) és végre átvehette az oklevelet és az ajándékot. Még le sem ült a helyére, már állt is fel és hátraosont hozzám. Közölte, hogy ő bizony nem marad tovább, mert fáradt, éhes, és elege van a sok beszédből.

Miután eljöttünk, csak azt sajnáltuk, hogy nem látjuk a japán vendégeket. Azt viszont megállapítottuk, hogy ez volt életünk legklasszabb estéje, és bizony a többiek a klubból sárgulni fognak az irigységtől:)

 

A P.A.F.U. legyen veled!

 
Ai
 

Tanács: Ne légy szégyenlős! A japán úr fel se figyelt volna ránk, ha nem bámulom meg olyan szemtelenül:)

Tanulság: Ha jól csinálsz valamit, abból más hasznod is származhat:)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.