Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sora: Farkasok vére 1.fejezet

A XXII. század első évszázadaiban káosz uralta a világot. Sötétség borította a nappalt, a szmog köde, és olyan teremtményeket hívott elő az árnyak közül, amikről az emberek addig csak fantáziáltak. A képzelet teremtette lények azonban valóságosak voltak. Vérfarkasok. Halhatatlanok, aki túlélték az évszázadokat, hogy most előbújjanak, és élni akarjanak jogaikkal: a joggal, mely egyet jelentett azzal, hogy a fényben éljenek.

Az emberek azonban mindig is irigyek voltak, és most sem nézhették tétlenül, hogy elvegyenek valamit, amit az ember eddig csak magáénak tudhatott…  

 

1.

 

 Kihalt belvárosi utca. Éjfél után senki sem mer kimerészkedni. Kivéve persze néhány hülyét, köztük engem.

- Ez igazán rémes – merengek magamban. Az egész olyan, mint egy rossz álom. Büdös vagyok, éhes vagyok, pisálni is kéne… persze nyugodtan elővehetném a locsolócsövem, senki sem látná meg, de rohadt hideg van idekinn. Azért valami mégis melegen tart… pirosan csordogáló vérem, mely előbuggyan sebeimből, és végigfolyik rajtam. Amint elsétálok a ronda panelépületek mellett, mindenhonnan félelmetes árnyak bukkannak elő, és valamennyien a nyomomba szegődnek. Unalmas bolhazsákok. De nehogy azt hidd, hogy nem kedvelem őket. Imádom őket! Csakhogy már nem vagyok kisgyerek. Ezt ő is észrevehetné lassan. Fájdalmasan összegörnyedek. Elég mély ez a seb. Felvonyítanak a hátam mögött.

- Kuss legyen! Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. – Valahogy csak elvonszolom magam hazáig. Izzy odáig lesz az ijedtségtől, és Lupus is. Lupus… Muszáj leülnöm egy kicsit. A dögök azonnal körbezárnak. Mintha lenne itt valami, amitől meg kéne védeniük. Ez valami beléjük rögzült rossz szokás. Bár ma éjjel jól jött a segítségük, szent igaz. A rohadékok túlerőben voltak. Ezüstszőrű hozzám bújik, és nyalogatni kezdi kezemről a vért.

- Mit műveltél már megint? – Lupus szokás szerint túllihegi a dolgot. – Miért kellett kikezdened velük?

- Ők kötöttek belém! Provokáltak, és én nem hagytam magam!

- Jól tudod, miért teszik. Okot kell szolgáltatnod ahhoz, hogy bánthassanak.

Lupus a legidősebb farkasember, akit ismerek, és a legerősebb. Erről jó nem elfeledkezni, nehogy összeszedjek még egy maflást, mint a múltkor.

- Akkor megyünk? – nyújtom karomat felé, ám ő még mindig szigorúan bámul a szemembe, és azt kérdi:

- Levontad a tanulságot?

- Persze! – vágom rá rögtön. – Nem leszek többé forrófejű.

- Most úgy teszek, mintha ezt még nem hallottam volna a szádból – azzal megragad, a hátára dob, és végre elindulunk hazafelé.

 

Egy szép nagy véres hús fekszik előttem a tányéron, de most valahogy nincs étvágyam. Lupus hátrasimítja ezüstösen csillogó haját.

- Mi bajod?

- Rosszul érzem magam. Undorodom… - azzal félretolom a tányért.

- Majd megeszem én! – kap utána Frankie. Őt igazából csak a húsról lenyalogatható vér érdekli.

- Az Victoré – mondja neki jeges tekintettel Lupus. Frankie hebeg.

- De most mondta, hogy…

- Nem érdekel! Étkezés előtt senki sem megy el itthonról.

- Ki mondta, hogy el akarok? Visszafekszem.

- Beteg vagy? – kel fel az asztaltól Lupus. Úgy érzem, menten összeesem, de Lupus előtt semmiképp sem történhet meg. Elkapom a kezét, mikor megpróbálja megérinteni tűzforró homlokom. Elvégre az élő-holtak mióta melegszenek fel? A bőrkesztyűt sem azért viselem, mert menőnek érzem benne magam.

- Elfáradtam az este. Sokan voltak, nagyon sokan…

- Nos, fiam… ha ez a helyzet, akkor pihenj le – és csak néz összehúzott szemekkel. Tudja, hogy nincs rendben valami. Hogy is lehetne? Mindjárt színeset ásítok. Csak jussak el a mosdóig!

- Nehezen gyógyul a sebe – kotyogja Frankie a hátam mögött.

- Ez engem is aggaszt – feleli az öreg. Őt minden aggasztja. Különösen én. Nagy baj ez nekem. Na, majd megoldom valahogy, mint eddig is.

 Amint szobámba érek, rögtön beledőlök az ágyba. Fárasztó ez a meló. Miért is vállaltam el? Nem akadt jobb… sem feladat, sem megfelelőbb ember rá. Ez mégsem vígasztal. Mi lesz, ha lebukom? Már négy éve, minden egyes nap ugyanezt kérdezgetem magamtól. A válaszra, hál’ Istennek, eddig még nem jöttem rá. Gyanítom, hogy Lupus gondolkodás nélkül cafatokra szaggatna, mielőtt bármit is megmagyarázhatnék neki, mielőtt ráébredne, hogy kedvel engem. Valójában ezzel nagyon is tisztában van. Mondta is, nem egyszer, hogy ha csalódnia kéne bennem… Jeges ujjak érintik arcom. Nem nyitom ki a pillám. Anélkül is felismerem Izzy-t.

- Minden oké? – kérdi kurtán.

- Ja – felelem még kurtábban.

- Miért nem hívtál fel? Nekem is Frankie-től kell megtudnom mindent! – Szemrehányás van a hangjában.

- Elegem volt tegnap, nemhogy még téged is hívogassalak! – Átfordulok a másik oldalamra, megpróbálom lerázni… sikertelenül. Izzy rákönyököl a bordáimra.

- Jobban tennéd, ha kedvesebben viselkednél velem! Megígértem, hogy nem köplek be, de vigyázz, nehogy meggondoljam magam!

Utálom, hogy folyton ezzel zsarol. Felpattanok, mint a rugó, elkapom a grabancát, és jó erősen megrázom.

- Eszedbe ne jusson, kis hülye!

- Csak akkor vagy ilyen nagylegény, mikor megkapod a vakcinát! Máskor meg lapítasz, kretén pöcs!

- Ez nem igaz! – Valójában igaz, de hát nagyobb biztonságban érzem magam így. Besétálni egy zombi fészekbe cseppet sem veszélytelen, főleg nem egy halandónak, ahol minden éjjel végignézheti az illető, hogy a társaság fő védnöke átváltozik ijesztően nagy farkassá, aki folyton beleliheg az ember pofájába, csak mert szerinte családtagok közt ez így szokás. –Rohadtul elegem van belőled! – közlöm Izzy-vel, aztán visszahanyatlok az ágyra.

Ő meg csak továbbra is ül ott, mintha arra várna, hogy bocsánatot kérjek tőle, vagy ilyesmi. Várjon csak! Vár is… még két percet, aztán úgy gyomorszájon öklel, hogy csillagokat látok. Azonnal ugrik is az ajtó felé, ahogy bírok, én is szökkenek, nem túl kecsesen, nagyjából, mint egy rozmár. A folyosón mégis utolérem, megmarkolom a karját, kicsit meg is csavarom. Mi tagadás, eléggé élvezem.

- Te szutyok! Ha nem tudnád, tegnap belém lőttek, a szérum meg elpárolgóban volt belőlem! Elég pocsékul vagyok, te meg még ütögetsz is!

-… - és üvölt is. Nem azért, mert a karja fáj, hanem mert azt akarja, hogy beszakadjon a dobhártyám. Megcsörren a mobilom. Habozás nélkül a fülemhez emelem.

Izzy hozzám simul, fülét a telefon másik oldalára tapasztja. Kivételesen nem érdekel, hogy hallgatózik. Tom van a vonal túlsó végén. Doktor Immunológus és Genetikus „nagy áttörések és felfedezések szakembere” Tom. Megbeszélek vele egy találkozót, aztán a zsebembe süllyesztem a készüléket. Izzy még mindig átölelve tartja a derekam, mintha nem vette volna észre, hogy már leraktam a távrecsegőt.

- Na, mi van? – nézek le rá bosszúsan. Ma éjjel le kell lépnem itthonról, méghozzá kíséret nélkül, és Izzy ezzel tökéletesen tisztában van, mint azzal is, hogy ez csak az ő segítségével lehetséges. – Mit akarsz? – förmedek rá, mintha nem tudnám. Azt ugyan várhatja, hogy könyörögjek neki! Ha nem akarja, hogy felforduljak, így is - úgy is segíteni fog.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.