Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sora: Farkasok vére 2.fejezet

2.

Izzy altatót kevert az ordasok vizébe, hogy ne tudjanak minket követni. Minket, kettőnket. Muszáj őt is magammal vinnem, hogy ne hisztizzen. Mindenre kíváncsi, amit a halandó emberek művelnek. Csak tizenhatnak néz ki, bár már elmúlt kétszáz éves, a fejlődő világból azonban nem sokat tett a magáévá. Tom a laborjában vár ránk. Épp a vérem analizálja.
- Hogy vagy? – kérdi tőlem, de fél szemmel Izzy-t figyeli, nehogy kárt tegyen valamelyik berendezésben. Megnyugtatom, hogy a kiscsaj pusztán nézeget, maximum az ujjával megbököget ezt- azt, és belenyúl a sósavba, de az sem árt neki. Kár… - Szóval?
- Megvagyok. Szerencsére kitartott az anyag, ámbár hajszál híja volt, hogy nem hagytam ott a fogam. – Tom felém közelít egy fecskendővel, a tűt beleböki a vénámba. Az első alkalom szörnyen megviselt. Az egész szervezetem átalakult. Azt hittem, beledöglöm. Nem így lett. Alkalmazkodtam.
- Így – dörzsöli a szúrás helyét a doki. – Ez itt a tartalék – nyújt át nekem egy kis hűtőtáskát, amiben a szer és pár tű foglal helyet. – Ha valami nem stimmel és rosszul vagy, hívj fel.
- Nem kell féltened – búcsúzom.
 Kilépünk az őszi éjszakába. A hold fényesebben világít, mint valaha. A szél belekap a kabátomba. Még didergek egy kicsit, aztán a vakcina szépen lassan hatni kezd. Hirtelen megrázkódik a levegő. Beletelik egy másodpercbe, míg rádöbbenek, hogy nem a menny dörög, hanem egy pisztoly sült el valahol. Túl közelinek tűnt. Kézen fogom Izzy-t. Jobb lesz mielőbb szedni a sátorfánkat, a bakfis azonban meg se moccan. Ránézek, ő meg lefelé bámul tört fehér pólójára, és méltatlankodva veszi tudomásul, hogy immár egy vörös, jókora paca terpeszkedik rajta. Szerencsére nem ezüst lőszer volt, ami befúrta magát Izzy testébe. Szerencse? Nem hinném. Alighanem figyelmeztetésnek szánták… nekem.
Fegyveres emberek közelednek felénk. Egy mellékutcába terelem a vakarcsot. Nem erről volt szó! Persze én sem tartottam be minden szabályt, de ez akkor se járja. Remélem múltkor a kabátzsebemben felejtettem a revolverem. És igen! ... Üres… Csak egy lövésem van. Mutatóujjammal matatni kezdek Izzy sebében. Végre sikerül kihalásznom a golyót. Takonypóc közben sziszeg, és a pólóját siratja. Elbújtatom a sarokban egy állvány és néhány léc mögé.
- Ejnye, Victor! – érnek utol a fegyveresek. – Tán rossz a lelkiismereted? Nem akarunk bántani. A püspök úr látni szeretne téged. Megígértem Őszentségének, hogy épségben elviszlek hozzá.
Nem a pápát szokták őszentségének nevezni? Úgy tesznek, mintha a püspök az egész katolikus anyaszentegyház nevében járna el, ám semmi köze sincs hozzá. Ez az ő kis magánakciója.
- Minden hónap tizenharmadik napján van jelenésem Őszentségénél – az utolsó szót valahogy nyegle undorral sikerül kiejtenem a számon, ami sokak arcán nemtetszést vált ki.
- Csak nehogy péntekre essen az a tizenharmadika – húzza el a száját egyikük.
- A püspök úr most óhajt beszélni veled – hangsúlyozza a főnök.
Elbámulok a válla felett, egy fekete limuzinon akad meg a tekintetem. Kíváncsi vagyok, mit akar tőlem a püspök. Mit tehetnék? Megyek. Sose tudtam ellenállni az ilyen szíves kérlelésnek.
Remélem Izzy csendben hazalopózik, és nyugton marad. Amint bekísérnek a püspöki rezidenciára, egyedül is hagynak egy kis kaviár meg pezsgő társaságában. Utálom a kaviárt!
- Hát, nem éhes, kedves Victor? – lép be a terembe a püspök.
„Kedves Victor”! Hányinger ez a pasas.
- Köszönöm, már vacsoráztam.
- Igen? Mit, ha szabad érdeklődnöm? Nyers húst, bárányvért, esetleg porhanyós újszülöttet?
- Parancsol? – értetlenkedem.
- Úgy fest, ön túlságosan is beolvadt a szennyes lelkek közé.
„Szennyes lelkek”! Micsoda szóhasználat!
- Ez volt a feladatom, uram.
- Nem – javít ki. – Csupán a feladata egy része. Hol marad a sötét lények fészkeinek felkutatása? Már négy éve…
- Bocsásson meg kegyelmed, de négy év a halhatatlanok között csupán négy nappal ér fel. Sok időbe kerül a bizalmukba férkőzni.
- Ahogy az enyémbe is, és most kezdi elveszíteni. – Ha szabad megjegyeznem, a négy év alatt, amit köztük töltöttem… nem fogyasztottak emberhúst.
- Ön túl naiv, Victor. Az a tény, hogy nem látta őket, amint széttépnek egyet közülünk, még nem jelenti azt, hogy az étek, amit maga elé tettek, nem ember volt hajdanán.
- Többször is kijelentették, hogy felhagytak a vadászatunkkal, és csupán békére vágynak.
- És maga hisz nekik. Ez nagy csalódás a számomra, hogy ilyen könnyen be lehet önt csapni. A legjobb emberüket ígérték… - morfondírozott tovább magában.
- Ma sem értem, miért tartozom elszámolással önnek, amikor a titkosrendőrség tagjaként…
- Én pénzelem a titkosrendőrséget! Vegye tudomásul, hogy az előbbi megjegyzése igencsak pimasz volt… - sérti a püspöki fület, blah-blah… -… Megértette?
- Hogyne! – vágom rá rögtön anélkül, hogy tudnám, mire felelek.
- Egy szent feladat végrehajtásában vehet részt! Érezze magát megtisztelve!
- Ha már ilyen nemes feladatot végzek az emberiség megmentése érdekében, igazán kérvényezhetné a pápától a szenté avatásomat, mert ugye ő áldását adta erre az ügyre.
- A pápa? – néz rám kidüllesztett szemekkel. Most már igazán mérges.
- Igen. Őszentsége. – Hát, ezzel tudom én sakkban tartani. Gondolom ezért volt a tegnapi incidens is. Tán azt hiszi, nem sejtem?
- Természetesen jóváhagyta – acsarogja végül.
- Akkor jó – tömöm meg a számat sósmogyoróval. – Mehetek, vagy szeretne mondani még valamit?
- Takarodjon! – Az arckifejezése semmi jót nem ígér.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.